Rendhagyó interjút készítettem Sperka Tamás “Spero”-val, a haza ultrafutók egyik közismert és ikonikus alakjával. Rendhagyó volt, hiszen nem azért találkoztunk, hogy egy interjú készüljön, hanem mivel már évek óta találkozunk, együtt futunk az Egy vérből vagyunk jótékonysági eseményén, és ha már épp egy rekkenő júliusi szerda délelőtt a Duna partja mellett egymás mellett futottunk kifelé a városból, feltettem menet közben Speronak néhány olyan kérdést, ami már régóta foglalkoztatott az ultrafutók különleges világával kapcsolatosan, hogyan lehet valaki képes saját határait fokozatosan feszegetve újabb és újabb extrém távolság leküzdésére?
Kun Zoltán: Ha már egyszer futás közben készül ez az interjú: a hosszútávfutókat mindenki úgy ismeri, mint országúton, hóban, fagyban, vagy éppen ilyen rekkenő hőségben küzdő, saját magukat sanyargató embereket, akik valamilyen rejtélyes okból kifolyólag képesek órákon keresztül monoton módon futni és ezt még élvezik is. Neked mit jelent a hosszútávfutás és mennyire örömteli ez számodra?
Sperka Tamás (Spero): Kimondtad a kulcsszót gyakorlatilag, hogy élvezik. Nem arról van szó, hogy mazochisták lennénk és szeretjük a fájdalmat, de szeretjük a nehéz dolgokat megélni. Én nagyon sokszor csodálkozom azon, amikor egy verseny rajtjában állunk és egy csomóan azt mondják, hogy „de szeretnék már beérni”.. Én nem szeretnék még beérni. Én azért jöttem vagy, azért megyek ki mindennap futni, hogy végig fussam azt az utat, amit kitűztem magam elé vagy akár a versenyen végig kell futni és szeretem ezeket a pillanatokat, ezeket a kilométereket a maga nehézségével és a maga könnyedségével, vidámságával együtt megélni.
Kun Zoltán: Akkor az út a lényeg és nem a cél.
Spero: Az út a lényeg én is így gondolom és nem a cél. A cél egy nagyon fontos dolog, mert cél nélkül nincs út, viszont, ahhoz, hogy célba érjek, először végig kell menni az úton.
Kun Zoltán: Minden nap futsz, ez így több mint egy hobbi, ez egy életforma, sokkal mélyebb gyökere van, mint ha a klasszikus hobbifutókat nézem. Még sincs mindig valamilyen konkrét célod, amikor valamiért futsz, mint például most. Amikor csak úgy általában indulsz neki, akkor mit mondasz magadnak, hogy most mi az, amit szeretnék kapni a futástól?
Spero: Futni, kint lenni, mozogni, jól érezni magam. Gyakorlatilag magamnak adok ezzel, de adok a környezetemnek is, mert úgy gondolom, hogy a mozgás rengeteg energiát felszabadít. Ezzel együtt rengeteg plusz energiát is ad mind fizikálisan, mind mentálisan. Tehát, ha én futok, akkor képes vagyok teljesen kikapcsolni, csak a futással foglalkozni, nem a munkával, nem a napi problémákkal. Gyakorlatilag csak futok és csak magammal, a környezetemmel, a kis gyíkocskával, a szép virággal, a természettel vagyok elfoglalva. Ez egy kicsit önzőnek hangzik nyilván, de valamilyen szinten én úgy gondolom, hogy ezzel a környezetemnek is adok, mert a munkahelyemen jobban tudok teljesíteni, türelmesebb vagyok a gyerekeimmel adott esetben, főleg ebben a COVID időszakban, amikor mindenki otthon volt „összezárva”. Szerintem rengeteg feszültség generálódott, a családokban, baráti körökben, a közösségekben, és pont a mozgás volt az, ami szerintem nagyon sokakat átsegített ezen az időszakon.
Kun Zoltán: Ha már egyszer COVID: Te mit tapasztaltál magadon és másokon, miben volt más ez az elmúlt másfél év, hogy változtatott rajtad akár a futás és a mozgás témájában?
Spero: Volt, aki teljesen megbolondult és kétségbeesett, hogy „jaj most mi lesz, nincsenek versenyek, nincs motiváció”. A másik kategória az az volt, aki pozitívabban fogta fel a dolgot és azt mondta, hogy: „jaj, de jó, home office-ban vagyok, nyugodtabb vagyok, mert nem lehet menni sehova”. Magyarul úgy dolgozták fel az egészet, hogy elkezdtek minőségi edzéseket végrehajtani. Több időt fordítottak arra, amire eddig nem volt, például a regenerációra, az alvásra, jobban odafigyeltek étkezésre. A három alappillér ugye az edzés, a pihenés, és az étkezés. Ezek az emberek azok, akikre én azt mondom, hogy a legnagyobb nyertesei lesznek ennek az egésznek. Elképesztő jó eredmények születnek a világban, hiszen rengeteg világcsúcs, rengeteg pályacsúcs van, és ezek az emberek azok, akik nagyon jól jöttek ki ebből a helyzetből. Nem azért, mert, olyan lehetőségeik voltak, hanem azért mert ezt így fogták fel, hogy nem sírni-ríni kell, hanem csinálni azt, amit kitűztünk magunk elé célt és járni az utat. Én abba a kategóriába sorolom magamat, aki megnyugodott ettől az egésztől és egy kicsit jobban odafigyelt a regenerálódásra, a nyugalomra, a szabadságra. Én is kijártam minden áldott nap futni, élveztem a természetet, fotóztam napi 50-60-at. Igaz, hogy három óra alatt futottam naponta 15-18-20 kilométert maximum, de az egy ilyen teljesen feltöltődés volt. Tehát én erre használtam fel ezt az időszakot. Nem szakadtam bele az edzésekbe, a futásokba.
Kun Zoltán: Emlékszem, amikor mértünk téged és te voltál az az unikum, aki még vezetés közben is tudott töltődni. Szóval igazából a töltődésre lehet ugyanúgy használni ezeket az alkalmakat is, ha az ember tudatosan odafigyel arra, hogy ne csak dobálják a külső körülmények, hanem ő alakítsa ki, hogy hogyan éli meg magának. Milyen tanácsot tudsz adni annak, aki szeretné a futást hasonlóan hozzád csinálni, tetszik neki ez az elgondolás, de mondjuk nem érzi magában azt az erőt, hogy majd ő képes lesz ezt akár minden nap életvitelszerűen, hosszú távon is csinálni?
Spero: Én úgy gondolom, hogy, aki már elindult, abban megvan az elhatározás. Általában tapasztalatból szoktam ezeket a dolgokat megközelíteni, és nagyon, nagyon fontos a fokozatosság. Tehát ne abból induljunk ki, hogy állítólag Pistike elkezdett futni és állítólag egy éven belül ő már maratont futott. Pistikéről nem tudunk semmit, nem tudjuk, hogy volt-e sportélete, mozgott-e előtte, mit csinált, hogy csinálta. Mindenkinek egyéni lehetőségei, egyéni dolgai vannak, akár egészségügyileg, akár fizikálisan, akár mentálisan. Úgy gondolom, hogyha ez szépen fokozatosan fel van építve, amihez akár segítséget is igénybe lehet venni, sőt nagyon javasolnám főleg a kezdőknek, pont azért, hogy megmaradjon a lelkesedés, pont azért, hogy ne egy rossz útra tévedjenek, akár egy túlterhelésből, akár egy rossz időszakból kifolyólag legyen támogatásuk vagy akár egy futóközösség, akár egy edző, akár egy baráti segítség formájában: és kezdjék el nyugodtan, fokozatosan. Tartsuk meg a fokozatosságot a kezdeteknél, amikor az ember még nincs tisztában egy csomó dologgal, de tartsuk meg az utat és próbáljunk rajta maradni, amihez ugye, amit az elején beszéltünk kell egy cél, ami lehet akár egy maraton is.
Én úgy gondolom, hogy mindenki le tud futni egy maratont. A kérdés mindig az idő, és hogy mennyit hajlandó rászánni a felkészülésre. De úgy gondolom, hogy egy maratonra mindenki képes.
Kun Zoltán: A lényeg tehát, hogy fokozatossági célok legyenek előtted, akár egy maraton is. Nyilván nem ezzel kell kezdeni, és azt mondod, hogy, akiben megvan az elhatározás gyakorlatilag már képes arra, hogy megcsinálja, csak kitartóan kell lépnie előre.
Spero: Így van. Legyen egy terve, legyen egy útja, amit ő szeretne bejárni. Tehát csak úgy ne kezdjünk el semmit, hogy „majd hetente kétszer elmegyek és mozgok”. Ez olyan, mint egy fogyókúra gyakorlatilag, hogy „majd fogyókúrázom holnaptól”.
Kun Zoltán: Szóval akkor érdemes akár segítséget is kérni, ahhoz, hogy a tudatosság tényleg eredményt jelentsen és ne csak próbálkozást és mondjuk kisebb-nagyobb sikereket, hanem hogy elérjük a célt.
Spero: Igen. Úgy gondolom, hogy könnyebb dolga van, annak, aki kap valamilyen segítséget, az hamarabb el tudja érni a célját. Ez a mostani világ is, amivel nem feltétlenül értek egyet, az ugye a hatékonyságról szól. Na, most itt is úgy gondolom, hogy egy megfelelő edzővel, egy megfelelő háttérrel létre lehet hozni, azt, hogy kevesebb idő alatt, kevesebb időráfordítás mellett elérjük a célunkat. A legtöbb kifogás ugye arról szól, hogy „nekem nincs időm” vagy „én nem érek rá naponta egy órát futni”. De érdekes módon ráérsz egy órát tévét nézni, ráérsz egy órát böködni a telefonodat, ráérsz egy órát semmit tenni, holott, ha egy kicsit átszervezed az életedet, egy kicsit változtatsz valamin, rögtön bele fog férni az az egy óra futás vagy pedig más mozgásforma, amiről éppen beszélünk. Ha ezt az egy órát vagy felet, teljesen mindegy hogy milyen időintervallumról beszélünk, megfelelő módon használod fel, akkor nyilvánvalóan sokkal hatékonyabb lenne a mozgás és elég lesz egy óra vagy harminc perc akár.
Kun Zoltán: Az Egy vérből vagyunk futáson te a kezdetek óta részt veszel, és Gui Angéla meghívására az ultrafutó csapat oszlopos tagja voltál az első pillanattól kezdve. Miért fontos ez neked, hogy miközben versenyekre készülsz, részt vegyél ezen az eseményen is?
Spero: Tulajdonképpen ez egy közösségi esemény, ez egy olyan típusú megmozdulás, ami jót tesz a környezetnek, a futáson részt vevők környezetének. Gondolok itt a gyerekekre is, akik eljönnek futni, a család megmozdul, a mozgás maga az, ami jót tesz ennek az egésznek. És természetesen a véradás is borzasztó fontos dolog, hiszen nagyon kevés vér van. Általában ezeket az eseményeket nyáron szervezzük, amikor eleve kevés a vér, és ilyenkor minden csepp plusz vér és ember, aki a mi hívó szavunkra aktivizálja magát az nagyon fontos az egészségügy és gyakorlatilag saját vérbiztonságuk szempontjából is. Természetesen a legfontosabb cél mindig a gyerekek, akik az út végén várnak bennünket. Minden egyes ilyen véradó futásunk, mind egy-egy gyermekotthonban ér véget, és ott segítjük a gyerekeket, az ottani közösséget és mutatjuk be nekik akár a mozgás örömét. Már évek óta sporttábort szervezünk a futóesemények végén, ahol megismertetjük a gyerekeket a mozgás örömével, a mozgásos a közösség lényegével, hiszen ez egy másfajta közösség lesz, mint, amiben ők vannak. Egy gyermekotthonban ők egy viszonylag zárt közösségben élnek, bár természetesen járnak iskolába, járnak különböző rendezvényekre, de ezek általában olyan szintű közegek, ahol nem cserelődnek az emberek. Egy sporteseményen értelemszerűen nem csak azokkal az emberekkel, nem csak azokkal a gyerekekkel találkoznak, hanem adott esetben az ország vagy a világ más tájáról jövő fiatalokkal is. Ezek mind olyan ingerek, amik az ő fejlődésük szempontjából borzasztó fontosak.
Kun Zoltán: Ugye azzal kezdtük, hogy az ultrafutók monoton róják a kilométereket. Végülis összességében, amit elmondtál, mégis a közösség jelentősége, egymás támogatása és hogy adni tudjunk másoknak is: ez az, ami igazából az egészet keretbe helyezi nálad is, ezt is jelenti, hogy „egy vérből vagyunk”..
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Még annyit mondj el kérlek, hol lehet téged elérni, követni?
Spero: Hát, gyakorlatilag az erdőben. Igazság szerint én nem élek túlságosan nagy social media életet, valahogy engem ez kevésbé vonz. Természetesen van nekem Facebook oldalam, van Instagram oldalam. Szokta mondani a gyermekem, hogy: „Apa nem kéne valamit feltenned az Instára, mert tavaly decemberben volt az utolsó posztod?”. Lehet kellene, de számomra ez egy kicsit kimaradt, de nyilván tisztában vagyok vele, hogy a mai élet ezt igényelné. Persze Facebook-on és Messengeren is elérhető vagyok, ott szoktak engem keresni, főleg az utóbbi időszakban a versenyekkel kapcsolatban.
Kun Zoltán: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Sok kitartást a hátralévő kilométerekre is!
Spero: Én is köszönöm!